Elérhetőségek

IPA Szombathelyi Szervezet

9701 Szombathely,
Pf. 325.
E-mail:
ribes@ipa-szombathely.hu

Opel Astra átadás

2016. december 20., 11:00
Advent, ajándék: Opel Astra felújítva!

2012-ben (május 31-én) sikerült megvennünk a Szombathelyi Rendőrkapitányság Belvárosi Őrsén valamikor szolgálatot teljesítő Opel Astra F GL 1.6 típusú járőrautót (lásd korábbi cikkünket).
Az elmúlt pár évben sok egyeztetés és tárgyalás, alkatrész utánjárás után idén ősszel, november végén jött a hír a Marsal’ Kft-től: kész a járgány. Egyeztetés a pápai Opel szervizzel, hogy melyik nap lehetne megoldani az átadást ünnepélyes keretek között. Megtaláltuk az ideális időpontot, december 20-át. Aztán jött a szervezés. A „menetrend” kitalálása, megbeszélése az átadás helyével, meghívók kiküldése, meglepetések készítése.
December 20-án Ungvári Márton barátunk által biztosított mikrobusszal keltünk útra, mivel a szállítandó dolgok és személyek nem fértek volna be egy személyautóba. Odaérkezés után még a szalonberendezés apró igazítása volt csak hátra és a Marsal’ Kft. tulajdonosa, Marton György házigazdai fogadóbeszédével nyitottuk meg az autó átadási ünnepséget, mely után Szedlák János szervizvezetőtől vehettem át az autó kulcsait és iratait. Ezt követően Erhardt László r.ezredes – Vas Megyei Rendőr-főkapitányság gazdasági főkapitány-helyettese –, majd Borbély Zoltán r.alezredes – Veszprém Megyei Rendőr-főkapitányság rendészeti főkapitány-helyettese – mondott üdvözlő beszédet. Végül Dr.Simon Tamás r. dandártábornok, az IPA Magyar Szekció elnöke olvasott fel egy (a helyzetre aktualizált) humoros történetet Matenak bloggertől, mely felöleli a rendőr Opel Astrák történetét. Mivel az Astránk felújítása során sem az Opel Szentgotthárd Kft-nél, sem az Opel Magyarországnál, sem a típusengedélyt kiadó közlekedés felügyeletnél nem volt feltalálható a specifikációk dokumentációja, és az átadás előtt két hónappal sikerült mégis feltalálni egy másolatot (hol máshol, mint az Opel Marsal ’Kft-nél egy véletlen folytán), így egy másolatot adtunk át részükre, hogy megőrizzék az utókornak. Az ebéd előtt zárásként mindenkinek egy 2017. évi saját terveztetésű – természetesen rendőrautókat tartalmazó – egyedi IPA naptárral köszöntük meg a támogatásukat, segítségüket, munkájukat.

Az Opel Astra F 1.6 GL Police felújítását támogatták: Hajdu Ákos, Koncz Gábor, Kovács Attila és Lindtner Béla – Opel Southeast Europe Kft., Kenyeres Gyula – Opel Szentgotthárd Kft., Marton György – Marsal’ Kft., Hudák Szilárd és Weisz Péter – Registrant Colorit Kft., Kovács Előd – PTB Kft., Szombathelyi László, Kovács László, Tánczos Mihály – 112 Press Emergency Kft., Berkes István – Délibáb Kft.
Törekvéseinket segítették: Vas Megyei Rendőr-főkapitányság, Veszprém Megyei Rendőr-főkapitányság

R.A.

Nézd meg a képeket ide kattintva!

Média megjelenések: http://112press.hu/hirek/reszletek/retro_opel_astra_f16_gl_police_rendorauto_ipa_szombathely/

Alább pedig olvashatjátok a fentebb említett (Dr.Simon Tamás által felolvasott szösszenetet).

Az eredeti írás alkotója: Matenak nevű blogger. Aktualizálva: 2016.12.20.

1997-ben születtem Magyarországon, Szentgotthárdon. Itt láttak napvilágot ekkor az Astrák tömkelegei, de közülük 938 példány bizony különbözött a többitől. Nemcsak megjelenésben, hanem műszaki tartalomban is. Masszívabb, némileg emelt futómű, állítólag picit erősebb 1.6-os motor – 75 helyett 82LE -, és olyan strapabíró felnik, amik eredetileg nem járhattak volna a pórnép által megvásárolható 1.6-os példányokhoz.
Egyedi RB rendszámokkal (Rendőr Bácsi?), ahogy illik. Igen, mi voltunk az utolsó igazi rendőrautók, amiket még célirányosan annak is gyártottak, és a rendőrség tulajdonai lettek. A magyar Ford Crown Victoria!
Ennek megfelelően vettek birtokba minket. Nagy volt a boldogság, főleg a Ladákon szolgált emberek fogadtak kitörő örömmel minket. Az azokban lévő szalmazsákokhoz képest valóban jobb üléseink voltak, a kormányt is kevésbé hatalmas erővel lehetett tekergetni.
Élvezte ezt az akkori páros is, akikhez én kerültem szolgálni, az alkatuk miatt csak Stannak és Pannak hívtam őket. Elvileg a kuplungom is erősebb volt, mint a széria példányoké, valószínűleg ezt próbálgatta Pan, mikor kaján vigyorral az arcán már az első héten megpróbált elindulni hármasban. Négyesben. Ötösben… Egyébként sikerült gond nélkül.
A kézifék is kiválóan működött néha menet közben unalmas éjszakákon, ezt Stan kedvelte leellenőrizni.
Mindezen mókák ellenére vigyáztak rám, kollégák voltunk, tulajdonképpen így alkottunk egy csapatot, mi hárman. Ha nem volt muszáj, akkor nem tiporták a gázt ész nélkül, pláne nem hideg motornál, de néha azért persze erre is szükség volt, első a szolgálat… „Felcsapták a kéket”, és a sziréna hanghullámait is kergetve eredtünk nyomába a bűnözőknek akkoriban. Micsoda idők voltak!
A vízhőfok mérő mutatója ritkán állt vissza a skála aljára. Cserélődött is közben a népség a hátsó ülésen, néhanapján gyakrabban, mint egy 24 órás taxiban. Az utasok minősége már némi eltérést mutatott, mi például sosem vittük az operába ideiglenes utasainkat, de még a nagymamához sem. Parfümszag is ritkán férkőzhetett a környékre, hátul inkább enyhe hónalj és szájszag dominált, némi fűszaggal kísérve, persze előfordult némileg szilárdabb, testből származó váladék is alkalmasint, de hát senki nem ígérte, hogy könnyű lesz az életem.
Azt is kezdtem megszokni, hogy bár új autó voltam, az emberek nem megnéztek, hanem inkább kerültek tekintetükkel az öltözékem miatt… Az én rendőrpárosom viszont nem erősített rá erre az érzésre az emberekben, épp ellenkezőleg, nem büntettek ész nélkül, hanem tényleg az igazi kópékra hajtottak, akik közül bizony el is csíptek sokat. Pan meglepő fürgeséggel tudott mozogni, ha forró nyomok után kellett szaladnia!
A benzin hektószám égett el szívemben, az ajtók megannyiszor nyitódtak-csukódtak, de nem bántam, kimondottan élveztem a szolgálatot. Gyakran álltunk a lámpánál fajtársaim mellett, akik csak egyszerű családokat szolgáltak, és csak szánni tudtam őket az eseménytelen életük miatt. A motorháztetőmre kirakatott kulcscsomók és egyéb tárgyak ejtette karcokat menőnek éreztem, ahogyan a tető szélén a gyűrűk által keltett karistolások is egyfajta sebhelyek az arcon, amik mutatják, hogy nem a mama kedvence vagyok!
Az első három évben még alig lehetett észrevenni rajtam a szolgálat nyomait, de aztán kezdte felütni fejét pár tipikus stigma az említett karcokon kívül… Például az első üléseken ugyan nem a fakabát, de az öveken lévő stukker és karperec kezdte megmutatni nyomait, a hátsó ülést néhol megfestette az emberek ph értéke, és az ezzel járó zsíros mocsok. A km számláló ennyi év után 102.324-nél járt. Gond volt –e közben? Nekem semmi, maximum azoknak, akiket bevittünk, de sajnos végül még azoknak sem mindig esett bántódásuk…
Összenőttünk Stannal és Pannal. Először azt hiszem Pan hajlított egyet vonalaimon, de nem annyira vészesen... Siettünk át egy kereszteződésen, mikor is oldalról eltrafált egy zenét nyilván túl hangosan hallgató, emiatt minket nem meghalló ember. Fájt az eset, de nemcsak nekem, hanem Stannek is, aki enyhe agyrázkódást kapott és eltört az egyik ujja.
Szerencsére nem volt kérdés, hogy megjavítanak –e. Ekkor egy ideig nem találkoztunk a srácokkal, és nem hittem volna, hogy ennyire fognak hiányozni, de bizony így volt… Amikor ismét összeállt csapatunk, örömmel vettem észre rajtuk, hogy ők is hozzám hasonlóan örülnek, hogy visszakaptak! Végre folytathattam a munkát, és hallgathattam a sztorizgatást cirkálásunk közben. Ne tudják meg, hogy ez a Pan mekkora egy szerencsétlen a nőknél, Stan alig győzte kiröhögni! Ha pedig épp nem ez zajlott, akkor izzott a kipufogó, üvöltött a sziréna, hátul pedig megtelt az utastér.
Ez ment újabb két évig, amikor sajnos ismét belekeveredtem egy balesetbe. Persze voltak időközben is apróbb harci sérülések, el is kezdett megmarni már a rozsda egy picit, de most ismét nagyot harsant fém a fémen, amikor egymás húsába vágtunk a másik autóval. Ismét oldalról, de ezúttal balról érkezett a másik nehéz tárgy, hogy alig fékezett mozgási energiáit rajtunk vezesse le. Nemcsak én, hanem a kollégáim is megsérültek, ezúttal mind a ketten. Sajnos ezúttal már nem gyógyítottak meg, hanem egy telepre kerültem, ahol hasonló sorsú fémtestű kollégáim között találtam magam…
Szolgálat közben elestem, vagy mifene. Dögunalom lett volna, ha nem sztorizgattunk volna a többiekkel napestig, hihetetlen, hogy ők is miken mentek keresztül. Olyanok lettünk, mint azok, akiket vittünk az első üléseinken. Rendszerint az autó formálja saját testére a tulajdonosát, de érdekes módon nálunk pont fordítva volt ez, mert bár rendőrautók voltunk születésünk óta, de idő kellett ahhoz, hogy rendőrnek is érezzük magunkat.
Ezen rokkantaknak szánt telepen töltöttem pár hónapot, mikor is fordulat következett be, elkezdték leszedegetni rólunk a fényhidakat és a matricáinkat. Kisvártatva pedig megjelent pár tréler és elvittek bennünket, mint kiderült, megvett minket egy autókereskedő és kezdődött a legózás. Én egészen jó állapotúnak számítottam a magam 6 évével és 186.241 kilométerével, leszámítva azt az orbitális görbületet a bal oldalamon. De mivel egy másik kollégának pedig az orra sérült, kezdhettek fogyni a hegesztőpálcák. Így kerültem 2006-ban ismét egy telepre, de már civil autók közé. Szégyen, de immár én is azzá lettem… Eltűntek a különös ismertetőjeleim, ott álltam egyszerű, semmitmondó, kommersz autóként.
Rendőrautóból egy fehér Opel Astra lettem. A karcokat kipolírozták, az első üléseket kicserélték, a hátsókat kipucolták, a gyerekzárat életemben először kikapcsolták a hátsó ajtókban, a km számlálóról pedig a 98.453 érték olvasható le. Mindegy, nem először találkoztam bűncselekménnyel, habár ekkor lettem először áldozata.
Egy kedves család tulajdona lettem végül, akik nagy örömmel fogadtak. Maradtam a városban, ott kezdtem el élni azt a nyugalmas, kispolgári életet, amitől mindig is irtóztam. Munkahelytől boltig haladtunk, na meg persze a nagymamához. Városban ötven, országúton kilencven. Én is csak egy lettem azokkal az Astrákkal, akiket annak idején szánakozva néztem, mellettük állva a lámpáknál.
De amikor most egyszer mellém került egy rendőrautó a pirosnál, az addigi ásítozás helyett majdnem kiugrott szívem a helyéről… Igen, ott ült benne Stan és Pan! Fehér Astraként minimum egy felrobbanással tudnám csak felhívni magamra a figyelmet, de itt erre nem volt szükség, mindketten engem néztek, amitől a kamaszlányos öröm úgy fogott el, ahogy mi tettük ezt évekig a bűnözőkkel. Rendszámom már nem RB-vel kezdődött, semmi nem volt, amiből felismerhettek volna, így eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy miért néznek. Hát persze, a felnik! Azok megmaradtak, és mivel civil autó kvázi sosem kapott ilyeneket errefelé, így ugyan nem tudhatták, hogy én vagyok az, de azt sejtették, hogy egy lehetek közülük. Ki szerettem volna hajítani magamból a családot, menjenek busszal a nagyihoz, én meg hadd mehessek vissza dolgozni a kollégáimmal, de ekkor zöldre váltott a lámpa, szabad utat engedve minden elszálló reményemnek is… Soha többé nem láttam Stan és Pant.
Innentől az évek unalmas egyhangúsággal haladtak, az oxigén és víz a tulajdonosomat éltette, engem pedig elkezdtek felzabálni. A benzinbetöltő környéke már elég rút lett, és a már mindkét oldalon javított küszöbök is kezdték megadni magukat az idő vasfogának.
A javítást a tulajék nem vállalták be, így kerültem 2010-ben ismét egy murvás telepre, még fél évig tartó hivatalos bizalommal a forgalmimban. Kezdtem már öregnek érezni magam, így már nem is zavart annyira a nyugalmas élet, reménykedtem benne, hogy ismét egy kis családhoz kerülök, akikkel ismét járkálhatunk a Tescoba. Végül nem ez történt, de hát ilyen kinézettel nem is várhattam, hogy az angol herceg fog magához venni…
Más vidékre kerültem, a kommunikációt tőmondatokkal lezavaró, három neveletlen gyerekét éltető családhoz. Fél évig nem foglalkoztak velem, csak mentünk szanaszét piacozni, a műszaki előtt végül valahogy bekenték sárral a rozsdafoltjaimat, hogy a fényképeken ne látszódjon annyira. Autószerelő Antal kapott pár üveg bort, némi kerítésszaggatóval megfejelve és már meg is volt a műszaki vizsga. Hiába, a vadabb keleti-északi megyék falvaiban az élet már elég messze zajlik az állami szőnyeg szélére állítás okozta stressz epicentrumától.
Úgyhogy még itt maradtam a környéken két évig, majd túladtak rajtam. Az összegre nem emlékszem, valószínűleg nem lehetett valami túl sok, de új tulajom azt is nehezen fizette ki. Ekkor tudtam meg, hogy olyan fogalom is létezik, hogy „üzembentartói”, bár ez némileg túlzó elnevezés, hisz az efféle emberek sokat nem tesznek azért, hogy üzemben legyek tartva, hacsak a kulcselfordítást nem számítjuk annak.
Innentől már olyan emberek ültek bennem elöl, akik annak idején csak hátul, némelyikük még a felniket is felismerte. Gyakorlat teszi a mestert ugyebár… A karbantartást már hírből sem ismertem, a km számláló teljesen mindegy már, hogy mit mutatott, a forgalmiban szereplő tulajdonos neve sem volt már rég releváns.
Régebben az efféle csirkefogókat én vittem a fogdába, ehelyett most ők vittek engem oda, ahova csak akartak.
Utáltam már így élni, de sajnos a szívem még jól bírta, bár körülötte a testem már kevésbé. A beltér zsírosabb és koszosabb volt, mint valaha, évek óta ugyanazt a motorolajat köpültem, fékfolyadékom már szinte csak vízből állt.
A sors kifinomult humorára vall, hogy végül 2014-ben ismét a rendőrséghez kerültem! Még ha csak bűnjelként is… Lefoglaltak, így kerültem egy telepre. Ocsmányul nézek ki, ez lehet a végállomás, nem hiszem, hogy vissza fogok kerülni az utakra. De nem bánom, odakint már nem várna rám semmi jó, itt pedig egy kicsit végre ismét rendőrnek érezhetem magam. Amely kollégák az én időmben már szolgáltak, azok persze felismernek a kerekeimről, rögvest sztorizgatás kezdődik, ha meglátnak.
Én is ugyanezt teszem a körülöttem lévő autókkal, akik idekerülnek, azok mindegyikének bőven van mit mesélnie. De hiába vagyok egy romhalmaz, itt én vagyok a sztár, a kimeríthetetlen történetforrás. Sokat mesélek Stanról és Panról is, hisz azóta is nagyon hiányoznak… A csillaggarázsban töltött éjszakákon gyakran álmodom arról, hogy egyszer csak megjelennek, feltépik az ajtókat és újra nekiállunk melózni, űzzük a nagyvárosi vadakat! De minden reggel csak a valóság fogad, miszerint egy leélt, a gumikból megszökött levegő miatt a jellegzetes acélfelnijein heverő roncs vagyok, amit épp élvezettel fal fel a rozsda.
Folyamatosan reméltem, hogy egyszer még fogok én fickándozni, fogok még száguldani a bűn nyomában. És egyszer csak elvittek, elvittek Pápára. valami „Marsal”-hoz. Izgatottságom határtalan volt, vajon mi lesz most velem. Azután értő kezek simogattak, kicserélték a lemezeimet, kaptam új gumikat, megreparálták a szívemet. Most már bárki beülhet szép új üléseimre.
Most már tudom, mégsem vagyok rozsdahalmaz. Ugyanakkor azt is tudom, hogy mi nem vagyok, és ez bizony elégedettséggel tölt el!

Én nem vagyok CSAK egy fehér Opel Astra, én ÚJRA RENDŐRAUTÓ VAGYOK...


« Vissza az előző oldalra!


IPA Szombathelyi Szervezet - Magyar